Hong Kong - 2

2 hét után kifejezetten dedikálnom kellett időt, hogy megírjam ezt a postot – még mindig elég nehézkesen tudok bármit elintézni, pedig már sokkal jobb, mint a múlt héten.

(Edit: aztán újabb egy hét után került ez csak fel ide: az apartmanban a net egyszerűen nem engedett hozzáférni ehhez a site-hoz.)

Kicsit sokkolt a dolog, hogy amit most otthon hagyok, az otthon is marad – jó ötlet volt a szervezőktől foglalni egy extra bőröndnek helyet a repülőkön. Kicsit kevés időt is hagytam magamnak a pakolásra – 3-4 óra kevésnek bizonyult mindent rendesen elpakolni, lecsekkolni. EPP-vel jót beszélgettünk aznap… végülis megérte, még ha kapkodtam is a pakolással utána.

Ezen az úton profi taxis vitt – nem tévedtünk el, időben ott voltunk (kb. 40 perccel a beszállás előtt…). Persze ott jutott eszembe, hogy az egyik csomag az előszobaszekrényben maradt… ha visszamegyek érte, pont integethettem volna a repülőnek, úgyhogy ott maradt. Némileg kalandosan, de csak eljut hozzám.

Helsinkin keresztül mentem – a Finn air kb. pont olyan jó, mint a Lufthansa, maximum a stewardessek korára lehet panaszom. Helsinkiig business class-on kaptam helyet – valószínűleg nem volt más; az utamat elég low-costra tervezték valahol Bjelaruszban, ez az upgrade kb. annyiba kerülhetett, mint a következő heti szállásom összesen. Mindenesetre megértem, miért kerül még egyszer annyiba a business class – kényelmesen tudtam használni a notebookomat (bár a wireless egeret kikapcsoltatták, WTF… de legalább maximálisan udvariasak voltak), és a kaja, amit felszolgáltak abszolút élvezhető volt – étteremben is ritkán kapok ilyen jót. Még akkor is, ha gulash-nak hívták, és több köze volt a lazannyához. 

A második fele már nem volt ilyen vidám – de az a 9 órás út sosem az, azt hiszem. Rosszul választottam helyet – amit úgy néztem, hogy egyedülálló szék, az a valóságban a központi 3-as ülés egyik széle volt, pont a WC mellett. Ehh, jobban jártam volna egy ablak melletti hellyel, amit szeretek.

Hong Kong megint meglepett, mennyire kultúr környezet. A WC, amit a 13 óra út után meglátogattam a reptéren, alapterületre vetekedett a hotelszobával, amit később kaptam. Nagyon igaz, hogy a WC kinézete sokat elárul a helyről… ezt majd később még emlegetni fogom.

WC a reptéren - az előtérben külön alkalmazott mutatta meg, hol találom a kéztörlőket

Három csomaggal nem akartam vonatozni, így kerestem egy taxit. Nagy sor nem volt, azzal szemben, amivel ijesztgettek, ellenben a taxi doszt elég messze van. Itt rájöttem, hogy HK-ban háromféle festésű taxi van, nem csak a piros: ezek terület szerint járnak más-más helyen. Én csak a centralban voltam eddig, ezért csak pirosat láttam. Viszont márkára mind ugyanaz a Toyota modell.

Piros, zöld, kék taxik

Szóval innen át Kwolun-ba, mert a relokációs kontingens ott foglalt nekünk helyet, egy Prince Edward nevű szállodában. Volt egy sejtésem, hogy nem a legjobb hely, de még így is elég lehangoló volt az élmény.

Alapvetően nem lett volna nagy gond a hellyel, ha nem lett volna minden filippínókra méretezve. (Igen, már kezdem érteni, hogy hogy tudnak élni azokban a 4 négyzetméteres cselédszobákban…) A recepció udvarias, bár a csomagokat nem is próbáltak segíteni feljuttatni. A hotel tiszta volt, csak ne lett volna az az átható fertőtlenítőszag mindenütt. Na jah, igazán nem szellőzött az egész egyáltalán. A szobát rendesen takarították, talán egyszer maradt ez el. Volt laundry service, kaját is lehetett volna rendelni, a szokásos brutális árakon.

Igen, ez az egész szoba. Szépnek nem szép, de rendezett.

De persze megenni nem lett volna hol – az asztalon a notebookom is csak problémásan fért volna el, és hát alapból tele volt zsúfolva mindenfélével. No meg nem tudtam volna elé ülni, mert csak az egyik térdem fért volna alá, az is csak keresztben. Volt wifi is – agyonosztott, este 6 és hajnal 3 között használhatatlanul lassú.

Lehet, hogy a képen nem látszik, de a szoba nem volt nagyobb 2X2 méternél – az ágy nem fért volna el benne kétszer. De az legalább elég hosszú volt, a lábam nem érte a falat. A zuhanyzó+WC+mosdó úgy 1 négyzetméteren osztozott – a WC-re nem bírtam ráülni a faltól, zuhanyzás közben rám tapadt a függöny, borotválkozni úgy tudtam, hogy fél lábbal a szobában álltam. Nem fehér embernek való vidék.

A cuccaim alig fértek be – kipakolni eszembe se jutott, semmilyen tároló, szekrény, vagy hasonló nem volt a szobában. Még a széfet is tárhelyként használtam.

Aludni jó volt a hely – nem kényelmes, de elment. De semmi másra, pedig én azt terveztem, dolgozom, faragva abból az egy havi lemaradásból, amit nem töltöttem itt. Hát tévedtem – ágyban fekve nem lehet gépelni; rendesen felöltözni, hogy bemenjek itteni irodába, komoly kihívás, arról nem is szólva, hogy egy 40 perc volt beérni, ami alatt ronggyá izzadtam a ruháimat. Maradtam inkább az alvásnál, és a rövid látogatásoknál a városban.

Nem véletlenül volt az a vastag függöny az ablakon

Közben megismerkedtem az ukrán-bjelarusz kollegákkal, akikkel együtt szenvedjük végig a relokációs procedúrát – kiderült, hogy semmit nem tudnak arról, hogy miért vannak itt, mit fognak csinálni, melyik projekten… innen gyanús volt, hogy a nem-kommunikáció áldozatai vagyunk, ami úgy tűnik Bjelaruszban általános. Elhangzott ilyen is később: „Nem kell tudnod, miért, csak azt kell csinálnod, amit mondok”. Na jah, én pont az ellenkezőjét jöttem ide tanítani ennek a szemléletnek… ugyanis erősen erodálja a bizalmat, és a motivációt az ilyen sereg-management. No igen, a katona teljesíti a parancsot – de csak pont azt, pont úgy, ahogy mondják neki. Ne várj tőle semmiféle innovációt, ötleteket. Ez nem túl effektív, főleg, ha nem 8 általánost végzett katonákról van szó, hanem mérnökökről.

Volt egy kevés hivatalos ügyintézés, amit el kellett intéznünk – a HK-i „személyi igazolvány” kellett a további vízumunkhoz. A hivatalban már jártam – most is hasonlóan kedvesek voltak, és egy-másfél óra alatt el is intéztük. Kaptunk egy darab papírt, ami érvényes, amíg legyártják az igazolványokat, és ennyi.

A bevándorlási hivatal belseje. Meglepően ügyfélközpontú, emberi hely.

Jártunk a Shirokuma karee (curry)-ben: a kaja nem volt kiemelkedő, de rossz sem.

Kwolunban is bóklásztam, főleg kaját keresve – továbbra sem kihívás, bár ebben a negyedben már esélyes, hogy nem beszélnek angolul. De azért kézzel-lábbal magyarázva ellehet boldogulni. Megint ellátogattam a kütyüplázába – azt hiszem nem vettem semmit, csak felmértem, hogy milyen LCD monitorok vannak, kb. mennyiért. Vannak jó cuccok, de addig nem akarok semmit venni, amíg nincs állandó szállásom. Nehézkes szállítani a dolgokat.

4-6-ma (shi-roku-ma) curry :-)

Végigmentem az itteni boltsoron – meglepő dolgokat tapasztaltam. A boltok erősen specializáltak – ruhaanyag bolt, gomb bolt, tűző bolt, zsinór bolt, és így tovább. Ráadásul az ugyanolyan boltok egy helyre csoportosulnak – pl. volt itt egy kis utcarész, ahol csak játékboltok voltak. De ruhaanyag boltból is volt itt vagy 20, egymás mellett, vagy közelében.

Egy a sok ruhaanyagbolt közül. Mind légkondicionált, hiába csak egy teljesen nyitott "garázs" az egész - az áram nem lehet drága errefelé

Nem volt mindenütt jó a kaja – ettem valamiféle tengeri gombócot, ami nem igazán ízlett, kaptam hozzá tejes teát valami takonygömbökkel az alján, hát az se jött be.

Ehh... ez nem volt az igazi.

Az egyik este elmentünk egy tengeri herkentyűs étterembe – itt kiválasztod az akváriumból, mit akarsz enni, feldarabolják neked, kapsz egy üstöt alaplével, és megfőzheted magadnak.

Nem volt rossz, de igazán jó se – ellenben nagyon drága, pedig olcsó halat választottunk. Fejenként kb. 300HKD-be került a vacsi (kb 9000 HUF), csak a hal, egy átlagos helyen 30-40-ért jó kaját kapsz itallal. A WC a hátsó udvarban volt, és hát… csak messziről mertem megcélozni a lyukat, megközelíteni nem lett volna gusztusom.

Igen, ez mind a brutál drága kaja. Még teát se kaptunk hozzá, a buborékos ásványvizet sem értették. A hátsó helységről inkább nem készítettem fotót

Szóval itt is vannak turistalehúzó helyek – jellemző pl. hogy a hely nagy, de alig kihasznált, mert a helyiek nem esznek itt. Oh well… már ezt is tudjuk. Az se jó, ha tömve van a hely – de akkor se menj be, ha majdnem üres, mert nem véletlenül kerülik el.

Meglátogattunk egy buddhista templomot is – a tízezer Buddha templomát. Ne kérdezd meg, milyen tradíció: tuti nem Chan, hanem valami más maháyána. A szobrok kicsit a Tibetiekre emlékeztettek, több Tibetben népszerű „szent” szobrát is láttam a legnagyobbak között.

Ezt a főtemplom mellett találtam - kicsit furcsa a téma egy buddhista kolostorban

De mielőtt bementünk, kicsit eltévedtünk: a templom mellett van egy… temető-kegyhely-templom is. Rengeteg urna, szekciókba-szárnyakba elosztva. Ünnepekkor kivonul ide a család, hogy meglátogassa az ősöket. Alapvetően Buddhista hely ez is – eszembe jutott a japán szerzetesek panasza, hogy mostanság jóformán csak akkor találkoznak az emberekkel, amikor azok meghalnak.

Ez a "temető" bejáratánál volt

Itt szétnéztünk, aztán némi tévelygés után megtaláltuk a tízezer Buddha templomának a bejáratát is.

A templom alapvető üzenete tetszett – a „tízezer” azt jelenti, hogy „végtelen”, vagyis neked is jó esélyed van rá, hogy ott ülsz közöttük. Vannak is köztük rengeteg féle emberek – halász, tudós pap, egyszerű szerzetes, részeges, haragos, néhány nem-ember lény is. Nők is voltak, de az ő fejük felé tettek egy meditáló férfit kicsiben, jelezve, hogy majd egy következő életükben válnak Buddhává, aként a férfiként, aki a fejük fölött van. Van egy olyan érzésem, hogy Sákyamunit kicsit félreértették a szerzetesek… vagy én maradtam le valamiről.

Tipikus szobor a felfelé vezető lépcső mellett. Volt belőlük bőven.

Aztán a tetőn ott ültek a csúcs-szerzetesek – Sákyamuni persze egy fedett helyen, szerintem kicsit eldugva, de ott voltak a fő Boddhiszattvák, szentek, tanítványok, Amithába, Avalokiteshvara, and so on, and so forth. A templomalapító volt még egy szimpatikus figura, az ő szobája egy vízesés mellett, azt hiszem Avalokitesvara hófehér szobárnak szomszédságában van.

Az alapító  szobra

 

Ha jól sejtem ez Avalokitesvara, helyi néven Kuan-yin szobra. De ne kövezzetek meg, ha tévedek. :-)

Aztán végre elérkezett a péntek délután, végre minibuszra szállhattunk, és átjöhettünk Shen Zhen-be. Vicces, a sofőrjeink elsőre nem találták meg a Prince Edward-ot. Eligazítást is kaptunk előtte, rendeztük a félreértéseket – ezzel kellett volna kezdeni hétfőn, de persze jobb később, mint soha.

A határon is volt egy kis fennakadás, így elég későn értünk a szállásunkra. Ez merőben más élmény, azt hiszem, inkább majd legközelebb írok róla.